Home » Történelem

Category Archives: Történelem

Közzétették a legfontosabb skót csaták listáját

Közzétették a legfontosabb skót csaták listáját

A Historic Scotland által kiadott dokumentáció célja, hogy még szélesebb körben felhívja a figyelmet a történelmi fontosságú csatákra, valamint azok helyszíneire. Ugyancsak fontos, hogy megmutassa a hatóságok számára, döntéseik hogyan hathatnak ezekre a területekre, illetve hogy információval szolgáljon a helyszínekrõl, és hogy segítse ezek megóvását.

Dr. Tony Pollard, a Glasgow Egyetem csatarégészeti központjának vezetõje szerint a leltár elkészítése „egy nagyon nehéz, de nemes projekt volt. Rengeteg csatát vívtak Skóciában és mind a kulturális örökségünk részét képezik. Fontos, hogy az emberek bekapcsolódjanak ebbe a folyamatba, és elmondják a saját érzéseiket.” A lajstromot nyilvános konzultáció céljából tették közzé az interneten, a hozzászólok jövõ év februárjáig fûzhetnek kommenteket a helyszínekhez.

A kulturális miniszter, Fiona Hyslop, nyilatkozatában a következõket írja: „Ez a program segíteni fogja történelmünk és földrajzunk szélesebb körû megismerését, mind nemzeti, mind pedig helyi szinten.” A miniszter asszony felhívta a figyelmet továbbá arra, hogy az oktatásban is kiemelkedõ szerepet tölthet be ez a lista, valamint a csatahelyek ismerete.

A helyszínek ezen felül turisztikai szempontból is fontosak lesznek. A látogatók itt saját szemükkel tapasztalhatják a történelem egy-egy drámai összecsapásának környezetét. „Biztosak akarunk benne lenni, hogy ezekre a történelmi helyszínekre vigyáz valaki. Mindenképp meg fogjuk õrizni õket a következõ generációk számára” – nyilatkozta a miniszter.

A lista:

Alford (Aberdeenshire) 1645
Harlaw (Aberdeenshire) 1411
Dunbar II (East Lothian) 1650
Pinkie (East Lothian) 1547
Prestonpans (East Lothian) 1745
Falkirk II (Falkirk) 1746
Auldearn (Highland) 1645
Culloden (Highland) 1746
Glenshiel (Highland) 1719
Kilsyth (North Lanarkshire) 1645
Dupplin Moor (Perth and Kinross) 1332
Killiecrankie (Perth and Kinross) 1689
Ancrum Moor (Scottish Borders) 1545
Philiphaugh (Scottish Borders) 1645
Bannockburn (Stirling) 1314
Sherriffmuir (Stirling) 1715
Bothwell Bridge (South Lanarkshire) 1679

(Forrás: mult-kor.hu)

Mikor lehet újra haggist vinni Amerikába?

Mikor lehet újra haggist vinni Amerikába?

Robert Burns ódát írt hozzá, nagy ünnepek elmaradhatatlan tartozéka, minden igazi skót szakácsnak saját receptje van, melynek alapján elkészíti, vannak rajongói és heves ellenzõi – a skótok kulináris csodafegyverérõl, a haggisrõl van szó.
A májas hurka és a disznósajt környékén elhelyezkedõ különlegesség, a skótok nemzeti eledele az egyik oka annak, hogy az Amerikában élõ több mint hatmilliós skót diaszpóra tagjai nagy örömmel mennek át Skóciába turistaútra. Amikor aztán ismét hazatérnek, újult erõvel lobbiznak amellett, hogy otthon is ehessenek belõle.
A haggist ugyanis a marhavész kitörése, 1989 óta nem lehet az Amerikába importálni, a tilalmat akkor kiterjesztették a marha- és birkahúsra és a belsõségekre is. A szigorú tiltás az évek során enyhült ugyan, de a belsõségekre még mindig kiterjed, márpedig a haggishez birkaszív, -tüdõ és -gyomor is kell.
A skót agrárminiszter meghívására most magas rangú amerikai kormánydelegáció érkezett Skóciába, hogy személyesen gyõzõdjön meg róla, milyen gondosan készítik a haggist, és a skót illetékesek remélik, hogy a látogatás nyomán végre feloldják majd a haggisre kirótt több évtizedes behozatali tilalmat.

(Forrás: mr1.hu)

Mendelssohn és a skót barlang kapcsolata

 Mendelssohn és a skót barlang kapcsolata

Egy skót író új elmélettel állt elõ Mendelssohn egyik híres nyitánya és az azt inspiráló skóciai hely közötti viszonyt illetõen.

Iain Thornber szerint Mendelssohn a „Hebridák”, más néven „Fingals Cave” címû nyitányát szándékosan arra a napra idõzítette, amikor a barlang egészét az évben egyetlen alkalommal megvilágítja a nap – írta a mult-kor.hu weboldal. A német zeneszerzõ éppen száznyolcvan éve, 1830. december 16-án fejezte be mûvét.

Thornber elmondta, hogy a barlangot akkor világítja be teljesen az égitest, amikor a nap a horizont felett 5,6 fokkal magasabban látható. A Skócia egyik természeti csodájának számító barlang hatszögletû bazaltoszlopokból áll, hasonlóan az Észak-Írországban megcsodálható Óriások Útjához.

Mendelssohn 1829-ben kereste fel Skóciát, a nyitányt pedig egy év múlva fejezte be, ezzel a „Hebridák” egy csapásra népszerû turisztikai célponttá tette a többek között Sir Walter Scott, Keats, Turner, Viktória királynõ és Albert herceg, III. Vilmos, William Wordsworth, Verne és Robert Louis Stevenson által felkeresett természeti képzõdményt.

Thornber a Scottish Islands Explorer címû lapban megjelenõ, a Hebridák befejezésének 180. évfordulója apropójából írt cikk miatt látogatta meg a barlangot. Az író reményét fejezte ki, hogy õ is megcsodálhatja a 69 méter hosszan elterülõ, napfényben fürdõzõ természeti képzõdményt – Thornber végül sikerrel járt, s néhány percig élvezhette az egyedülálló látványt.

A természeti csoda december 16. körül szokott bekövetkezni, az idõjárási viszonyoktól függõen. Az író szerint nem véletlen, hogy a zeneszerzõ is erre a napra idõzítette mûve befejezését. „A barlang belsejének megvilágítása a téli napforduló környékén jól ismert tény volt akkoriban, de ezt soha nem írták le” – mondta el Thornber.

(Forrás: mult-kor.hu)

Ne már! Columbus is skót volt?

Ne már! Columbus is skót volt?

Egy spanyol történész szerint az Amerikát felfedezõ Kolumbus Kristóf a legendától eltérõen nem egy genovai takács fia volt, hanem valójában Pedro Scottonak hívták és az õsei skótok voltak.

Alfonso Enseñat de Villalonga spanyol és olasz levéltári kutatások alapján jutott arra a következtetésre, hogy az új világ felfedezõje valójában a Scotto család sarja és Pedronak keresztelték. A scotto szó maga is arra utal, hogy a család skót származású.

De a tudós szerint a korabeli források szerint Kolumbus szõke, kék szemû és szeplõs volt, ami szintén skót származását erõsíti. Az általánosan ismert nevét maga vette fel, amikor Vincenzo Colombo kalózcsapatában szolgált, hogy eredeti becsületes nevét megkímélje.

Kolumbus Kristóf (1451-1506) származása máig nem tisztázott véglegesen. A most ismertetett teória mellett, vannak olyan nézetek, amelyek szerint spanyol lett voltan, Galíciából, vagy Katalóniából, de mások arra esküsznek, hogy portugál volt, és akadnak olyanok, akik korzikai származása mellett kardoskodnak.

(Forrás: azta.hu)

Egy terabájt adat egy kockacukor méretû kristályban

Egy terabájt adat egy kockacukor méretû kristályban

Skót tudósok szerint apró kristályoknak köszönhetõen olyan számítógépeket lehet majd a jövõben építeni, amelyek hatalmas adatmennyiséget tudnak tárolni. A kristályokat háttértárolóként lehet használni, így százszor annyi adatot képesek majd tárolni, mint a mostani rendszerek.

Az Edinburghi Egyetem tudósai alacsony energiájú lézert használtak arra, hogy a sókristályokat növesszenek túltelített oldatban. E metódusnak köszönhetõen egy évtizeden belül egy kockacukor méretû adattárolóban egy terabájt elférhet, ez annyi, mint 250 000 fénykép vagy egymillió könyv – írja a BBC News (bbc.news.co.uk).
Sok tudós szerint nem megbízható a kristálynövesztés, mert az oldatban keletkezõ kristályok növekedését nehéz ellenõrzés alatt tartani. Az igazi problémát az okozza, hogy adott helyen kritikus molekulamennyiségre van szükség, ezt pedig nehéz összehozni.
A kutatók ezt a gondot úgy gyõzték le, hogy két, egymást átfedõ, alacsony energiájú lézersugarat összpontosítottak a sóoldatra,  így adagolva a megfelelõ energiamennyiséget az ideiglenesen létrejövõ kristály keletkezéséhez.
Andy Alexander, a technológiát kifejlesztõ professzor szerint a módszer használható lehet az optikai adattárolás hagyományos formáinak feljavítására is.
A CD lemezek sík, kétdimenziós felszínével összehasonlítva a háromdimenziós optikai adattárolók sokkal többféle réteget képesek használni, amelyben az apró kristályok adatttároló pontként szolgálhatnak.
Az információt a CD-khez hasonlóan lehet rögzíteni: adott elrendezésben lévõ apró jelek segítségével, amelyeket aztán fénysugár olvas le.
Alexander azt is elmondta, hogy több évvel ezelõtt véletlenül fedezték fel, hogy a fény alkalmas a kristályok célzott növesztésére. Ezt a technológiát finomítva most már kívánság szerint hozhatóak létre a kristályok. "Sok munka van még hátra, amíg ezeket a kristályokat ténylegesen fel lehet használni olyan termékekben, mint az optikai tárolóeszközök, de úgy gondoljuk, hogy az ebbõl fakadó lehetõségek óriásiak" – tette hozzá a professzor.

(Forrás: hvg.hu)

Sáfrányos tunikát hordtak a highlanderek?

Sáfrányos tunikát hordtak a highlanderek?

A középkori skót harcosok a filmekben ábrázolt, kockás szoknyák és ruhadarabok helyett a valóságban sáfránnyal megfestett vagy éppen lóvizeletben áztatott világossárga ingekben mentek harcba. Fergus Cannan történész szerint a Bannockburnhöz és Flodden Fieldhez hasonló ütközetekben felvonuló skót seregek egyáltalán nem úgy néztek ki, mint azt a filmekben megszokhattuk – írta a mult-kor.hu weboldal. Cikkükben olvasható, hogy a szoknyák helyett a katonák egy sáfránysárga, leine croich névre hallgató tunikát viseltek, amelynek színezéséhez minden lehetséges anyagot felhasználtak.
Szerinte mostanáig senki nem foglalkozott azzal, hogy a skótok valójában mit viselhettek az ütközetekben. Sok történész állítja, hogy a Rettenthetetlen hihetetlenül pontos volt, de fogalmuk sincs miben lehetett pontos, mert õk sem tudnak szinte semmit sem a korról – állítja.
Cannan, aki egyébként Robert the Bruce-ig vezeti vissza családját, középkori leírások, kéziratok és egyéb ábrázolások alapján állította fel saját elméletét. A kutató Scottish Arms and Armour címû, nemrég megjelent könyvében megpróbál élethû képet rajzolni William Wallace korának skót hadseregérõl: szerinte a katonák világossárga tunikát viseltek, amelyet egy vastag öv fogott át. Ez a viselet egészen a 16. századig megmaradt – állítja.
Mivel a sáfrány a korban nagyion drága volt, ezért a szegényebbek vizelettel, vagy fakéreggel próbálták megszínezni saját ingüket, amelybe sokszor faleveleket is préseltek, hogy élénk színûek maradjanak. Erre pedig szarvasbõrt húztak, amelyet vastagon bekentek faggyúval, hogy vízálló legyen.
Az elemzést a többi kutató is igazolta, akik szerint a skót szoknya csak a romantika korában jelent meg tradicionális viseletként, és egészen addig nem hordtak hasonlókat.

(Forrás: mult-kor.hu)

Skócia a római hódítás idõszakában

Skócia a római hódítás idõszakábanFolytatjuk izgalmas és tartalmas sorozatunkat Bíró Teofil történész barátunk tanulmányaiból. Teo, aki korábban az egyik Albannach-esten mesélt a felföldi harcászatról, most a római hódítás idõszakát veszi górcsõ alá és vizsgálja meg az akkori Skóciát. Megelevenednek a barbár törzsek és villámháborúk. Teofil hasonló jellegû tanulmányaiból késõbb újakat is közlünk, így mindenképpen érdemes újra és újra visszatérni honlapunkra.

Bíró Teofil: SKÓCIA A RÓMAI HÓDÍTÁS IDÕSZAKÁBAN

Az ókori Róma több mint ezeréves fennállása során az akkor ismert világ jelentõs részét meghódította, uralma alá hajtotta. A meghódított területek pacifikációját követõen, azok provinciává való szervezésével, megkezdõdött a Római Birodalomba történõ integrálásuk. A fejlett római államszervezet és közigazgatás megszervezésén túl az integrációs folyamatot a római kultúra elterjesztése, vagyis a meghódított népek romanizációja segítette a legjobban elõ. Ez a romanizációs politika olyannyira sikeres volt, hogy a meghódított tartományok nagy részének lakossága nemcsak a rómaiak latin nyelvét, de azok kultúráját, érték- és jogrendjét valamint életmódját is magukévá tették.

Ez az általános folyamat játszódik le a brit szigeten is, amelyet Julius Caesar két rövidebb expedíciója (Kr.e. 55 és 54) után, végül a Claudius császár uralma alatti hadjáratot (Kr.u. 43) követõ négy évtizedben hódítanak meg a rómaiak. A negyven évig tartó folyamatos elõrehaladás és hódítás során a rómaiak fokozatosan a sziget teljhatalmú uraivá lettek, s megkezdhették saját kultúrájuk terjesztését a már lecsendesített brit néptörzsek között. Kr.u. 79-re a mostani Anglia és Wales egész területe római fennhatóság alá került. A jelenlegi Skócia azonban “terrae incognitae” , vagyis teljesen ismeretlen terület volt Róma számára, melyet vad barbár törzsek népesítettek be.

A skót Alföld területén a rómaiak három jelentõsebb népet tartottak nyilván. Keleten a rómaiak által Votadininek nevezett néptörzs élt, melynek székhelye a mai Edinburgh-tól keletre elhelyezkedõ Traprain Law volt. A Novantae-nek elkeresztelt népcsoport szállásterülete délnyugaton, a mai Dumfries és Galloway területén helyezkedett el. E két nép közötti területeket a Selgovae törzs népesítette be . Az õ territóriumuk Eskdale-tõl a Cheviot-dombságig terjedt. A skót Alföld és Felvidék határterületein, a Firth of Clyde vidékén élt a Damnonii-k népe. Tõlük északra már a skót Felvidék terült el, melynek kietlen pusztaságait, erdõs mocsaras területeit megszámlálhatatlan kis harcias törzs népesítette be. Ezeket a törzseket egységesen Caledonii-nak, vagyis kaledóniaiaknak nevezzük.

Kr.u. 78-ban új helytartó került Britannia provincia élére, Julius Agricola. Kormányzósága elsõ, illetve második évében a római fennhatóságot kiterjesztette a még addig meg nem hódított wales-i és észak-angliai területekre is. Mindezek után fogalmazódott meg benne egy skóciai hadjárat terve, melynek során a még mindig független britanniai területeket szándékozott meghódítani. Kr.u.80-ban Agricola megkezdte villámháborúját , melynek tétje a skót Alföld elfoglalása volt. Ebben a hadjáratban a római hadsereg a “harapófogó taktikát” alkalmazta. Ez azt jelentette, hogy a IX. légiót Agricola a votadinik területén, vagyis Dél-Skócia keleti részén át küldte északi irányba. A XX. légió mindeközben a skót Alföld nyugati részén vonult ugyancsak észak felé. Miután a IX. légió keresztülvágta magát a votadinikon, s meghódította azok földjeit, egész Lothian birtokába került. Innen továbbhaladva elérték a Firth of Forth-ot. A XX. légió a novantae-k törzsi területein vonult végig egészen a Firth of Clyde-ig. Ezek után valahol a késõbbi Antoninus-fal vonalán a két római légió egyesült egymással, s immáron együtt vonultak egészen a Firth of Tay-ig. A hadjáratot követõ két esztendõben Agricola leigázta a novantae népet Skócia délnyugati részén és biztosította a római fennhatóságot a megszállt területeken. Ahol tudott, ott szerzõdéseket és szövetségeket kötött a helyi népekkel, máshol pedig erõdök építésével biztosította a békét.

A legfontosabb és legjelentõsebb katonai erõd Trimontium lett, amely a jelenlegi Newstead mellett épült fel Edinburgh-tól déli irányba, a Tweed folyó forrásvidékén. Agricola itt állomásoztatta a parancsnoksága alatt lévõ haderõ jelentõs részét. Trimontium kitûnõ bázisul szolgált az egész skót Alföld szemmel tartására. Szükség esetén a szélrózsa bármely irányába fel lehetett vonultatni a légiókat. Agricola számos kisebb erõdöt építtetett a Clyde és a Forth közötti vonalban. Ezek jó minõségû római utakkal voltak egymással összekötve. Az erõdláncolat célja Skócia déli területeinek biztosítása volt a kaledóniai barbár hordákkal szemben. Habár ekkor még fal, árok, vagy más védelmi vonal nem állt a rómaiak rendelkezésére, az erõdök láncolata mégis kitûnõ alapot nyújtott a majd’ hatvan évvel késõbbi Antoninus-fal megépítéséhez.

Skócia történelmi fejlõdésében a római hatást általában jelentéktelennek, csekélynek tartják. Ezt annak tudhatjuk be, hogy hosszú távon a birodalom nem tudta stabilizálni helyzetét a területen, s végül feladta azt. A Skóciában eltöltött rövid idõ nem volt elég arra, hogy a helybéli népességet romanizálni lehessen, megszerettessék vele a római életmódot, kultúrát. A régészeti leletek azonban azt mutatják, hogy a hódítók itt is elkezdték terjeszteni a római civilizációt annak minden vívmányával együtt. Ennek dél-skóciai hatásáról a régész és történész Anna Ritchie a következõképpen számol be: “Abban az idõben a római hatás minden bizonnyal jelentõs volt, hiszen a törzsi szervezetben élõ helyi népek soha azelõtt nem láttak még semmi, a Skóciába behatoló római hadigépezethez foghatót.

[A rómaiak behatolásának] óriási gazdasági hatása is volt. A skót Alföldön állomásozó római hadsereget ugyanis etetni kellett, mely kihatással volt a mezõgazdaságra. Hatalmas mennyiségû gabonára volt szükségük, melyet helyben kellett beszerezniük, mert a délrõl magukkal hozott készletek ekkorra már elfogytak. A régészeti feltárások láthatóvá tették azokat a hatalmas földkunyhókat, földalatti kamrákat, melyeket méretükbõl adódóan csakis és kizárólag a hódító hadsereg élelmezését szolgáló gabona raktározására állíthattak. Az akkori kis településeknek nem volt szükségük hasonló méretû raktárhelyiségekre.

Egy másik fontos terület amelyre a római hódítás igen elõnyös hatással volt, a közlekedéshálózat kiépítése. A hadsereg mobilitását, élelmezését, és a zászlóaljak közötti üzenetváltást a fejlett úthálózat biztosította. Ennek elõbukkanása a vadonból – ahol elõzõleg nem volt más, csupán kisebb ösvények, csapások – kelthette a legnagyobb megdöbbenést a helyiek körében. Az utak, a hatalmas erõdök, a magas bástyafalak és az óriási fából készült kapubejáratok mind-mind egy teljesen idegen világ kontrasztját jelentették az addig ismerthez képest.”

Agricola ambícióit azonban nem elégítette ki a dél-skóciai területek meghódítása. Az õ végsõ vágya az volt, hogy egész Britanniát meghódítsa Rómának. Kr.u. 83-ban félelmetes haderõ élén megindította északi hadjáratát, mely a még mindig dacoló, független észak-britanniai területeket lett volna hivatott elfoglalni. Így akarta megtörni és elpusztítani a kaledóniaiak még mindig meglévõ erejét és dacos elszántságát egyszer s mindenkorra. Agricola hadmozdulatait egy erõteljes római flotta is támogatta, amely a keleti parton hajózott északnak, követvén a szárazföldi csapatok mozgását. Az útjukba kerülõ, s ellenséges kézen lévõ öblökön rajtaütöttek, az egész partvidéket végigfosztogatták.

A bennszülöttek nagyobb helyismeretét ellensúlyozandó, s hogy az esetleges bekerítést elkerülje, Agricola három részre osztotta seregét. A rómaiak megosztottságát Tacitus szerint a helyiek úgy próbálták meg maguk számára kihasználni, hogy az éjszaka leple alatt mindannyian a leggyengébb, IX. légiót támadták meg. A lesbõl támadó kaledóniaiak elõször végeztek az õrökkel, majd berontva a táborba rávetették magukat az alvó katonákra. Ekkor ádáz kézitusa vette kezdetét, s a harc kimenetele igencsak kétséges volt. Agricola azonban kémei útján még idõben értesült a barbárok terveirõl, így az éjszaka folyamán a szorongatott IX. légió segítségére tudott sietni. Ezután a két római csapat között versengés kezdõdött. Most már a dicsõségért harcoltak. A felmentõ sereg ugyanis mindenképpen segélyt hozni szándékozott, míg a megtámadott IX. légió azért harcolt oly elszántsággal, nehogy segélyre szorulni lássák. A támadókat gyorsan kiverték a táborból, akik aztán gyorsan az erdõkbe és mocsarakba menekültek. A siker után a római katonáknak megnõtt az önbizalma, s bátran követték Agricolát további elõrenyomulásában. Ez évben egészen a Firth of Tay-ig, vagyis a mai Perthshire-ig nyomult elõre a római hadigépezet. Itt építették a Római Birodalom legészakibb erõdjét, Inchtuthilt. Kr.u. 83-84 telén az egész hódító hadsereg Inchtuthilban vészelte át a zord idõjárás viszontagságait. Kr.u. 84 tavaszán Agricola folytatta északi elõrenyomulását a partvidéki lankás területen. Az útjába kerülõ településeket elfoglalta, és ideiglenes katonai táborokat építtetett.

Mindeközben a kaledóniaiak nagy elszántsággal készülõdtek az elõrenyomuló római hadsereggel való döntõ ütközetre. Elõzõ évi vereségük nem keserítette el õket, hiszen Agricola agyafúrtságának, s nem pedig a római fegyverek vitézségének tudták be azt. Az amúgy egymással is ellenségeskedõ, s különbözõ etnikumhoz tartozó felvidéki törzsek történelmükben talán elõször szövetkeztek egymással a közös ellenség, Róma ellen. A kaledóniai törzsek egyesült seregének vezérévé a vitézség és nemesség által legkiválóbb Calgacus-t választották. Calgacus tisztában volt a rómaiak és a saját serege közötti minõségbeli különbséggel. Ezért csak hatalmas túlerõ birtokában szándékozott csatát vállalni Agricola ellen. Amíg a lehetõ legtöbb harcost zászlaja alá nem gyûjtötte, addig csupán visszavonult, és kitért az elõrenyomuló rómaiak elõl.

Hadserege minõségi fölényének Agricola is tudatában volt, így õ arra törekedett, hogy minél elõbb nyílt csatára kényszerítse Calgacus-t. A római katonai táborok régészeti feltárásaiból bizonyosan kiderül, hogy Agricola Inchtuthilból kiindulva a mai Stonehaven, Inverurie és Huntly városkákon keresztül egészen Morayshire-ig követte a visszavonuló kaledóniai sereget. Valahol északkeleten, melyet Tacitus Mons Graupius névvel illet, végre szembenéz egymással a két haderõ.

Több, mint harmincezer kaledóniai vadember várakozott harcra készen a domboldalon. A kelta harci szekerek a két hadsereget elválasztó völgyben lármázva és száguldozva fitogtatták erejüket a szembenálló római csapatok elõtt. Velük szemben Agricola nyolcezer fõnyi gyalogos segédcsapatait a hadsor közepén helyezte el, háromezer lovasát pedig a szárnyakra tette. A légiókat a sánc elõtt sorakoztatta fel, hogy szükség esetén segítségére tudjanak lenni az esetleges meghátrálóknak.

A csata elõtt mind a két hadvezér bátorító szónoklatot tartott harcosai illetve katonái elõtt. A beszéd, melyet Tacitus a kelta vezér szájába ad, egyrészrõl a római uralom és civilizáció határozott, csengõ hangú elutasítása, másrészrõl pedig a szabadság iránti kétségbeesett vágy legelõször történõ lejegyzett megszólalása a skót történelemben. Ugyanennek a vágynak a harcosai és szószólói lesznek a középkorban William Wallace és Robert Bruce, valamint Rob Roy és Bonnie Prince Charlie a 18. században.

A tüzes hangú beszédeket követõen a szembenálló hadseregek összecsaptak egymással, s ádáz harc vette kezdetét. A rómaiak fegyelme, összeszokottsága, valamint Agricola taktikai elõrelátása és hadvezéri tehetsége a hatalmas túlerõ dacára is a rómaiak javára billentette a csata mérlegét. Mivel a közelharcban kiképzésük, gyakorlottságuk és jobb fegyverzetük révén a rómaiak voltak fölényben, Agricola a harcnak ezt a módját kényszerítette rá az ellenségre. Mikor pedig a kaledóniaiak tartaléka hátulról kerítette volna be a harcoló római gyalogosokat, pont a kellõ pillanatban küldte ellenük az addig ugyancsak tartalékban tartott római lovasságot. Ez a négy tartalék lovas egység aztán szétverte és megfutamította az ellenség tartalékát. Calgacus serege ekkor már vert helyzetben volt. Elõbb kisebb csoportok futamodtak meg, végül az egész hadsereg hátat fordított a csatatérnek, s az üldözõ rómaiak elõl az erdõbe menekült. A vereség után Calgacus már nem tudta újraegyesíteni hadseregét, és ez azt jelentette, hogy Róma lényegében döntõ ütközetet nyert meg. Amennyiben hihetünk Tacitusnak, a barbárok vesztesége mintegy tízezer fõt tett ki, míg a rómaiak ezzel szemben csupán háromszázhatvan katonát vesztettek.

A csatát követõen Agricola felderítõ útra küldte ki a római hajóhadat. Megparancsolta, hogy hajózzák körbe Britannia északi partjait, és szolgáljanak bizonyítékkal arra nézve, amit már régóta sejtettek, hogy Britannia sziget. A római flotta teljesítette a parancsot. Soha addig nem látott vizeken hajóztak. “Felfedezték, s meghódították az Orcades nevû, addig ismeretlen szigetcsoportot is” , mely minden valószínûséggel a mai Orkney-szigetcsoportot jelenti. Távol, az északi horizonton a tengerészek látták a Shetland-szigeteket , amit õk Thule szigetének hittek. Ezek után a hajóhad délnek vitorlázott Skócia nyugati partjain, míg el nem érte Trucculentum kikötõjét. Ekképpen bizonyosodtak meg Britannia sziget voltáról.

Idõközben Agricola visszavonult légióival délre, s a telet Inchtuthil erõdjében töltötték. Újabb hadjáratra azonban már nem került sor, mert hivatali idejét letöltve Agricolát Kr.u. 85-ben visszahívták Rómába. Elutazása elõtt Agricola parancsot adott, hogy Inchtuthil erõdjét erõsítsék meg kellõképpen ahhoz, hogy a skót Felvidékre vezetõ utat biztosítani és ellenõrizni tudja.

Róma akkori helyzete nem tette lehetõvé ismételt hódító hadjárat indítását, sõt a távoli erõdökben még helyõrség tartását sem. A római katonákra sokkal frekventáltabb helyeken volt szükség, mind Britanniában, mind magán a kontinensen. Kr.u. 87-ben, még mielõtt az elkezdett munkálatokat befejezhették volna, a rómaiak szisztematikusan leépítették, majd végleg elhagyták Inchtuthil erõdjét. Dacára Agricola mons graupius-i elsöprõ gyõzelmének, a rómaiak teljes visszavonulásban voltak Skóciában. Fokozatosan kivonták erõiket az országban lévõ összes erõdjükbõl, katonai bázisukról. Kivonulásuk azonban nem volt egy békés folyamat, mivel a helybéli törzsek folyamatos zaklatásai mellett kellett azt véghez vinniük. A visszavonuló légiók nyomában a kaledóniai hordák benyomultak az elhagyott területekre. Keresztülsöpörtek a Forth és Clyde közötti földszoroson, valamint a római határt jelképezõ apró erõdökön. Az ütött-kopott sisakok, széthasított koponyák és törött kardok – melyeket Newstead mellett ástak ki a régészek Trimontium egykori erõdjének helyén – elkeseredett harcok szószólói, melyek az erõdítmény csöppet sem békés kiürítésérõl, elhagyásáról vagy esetleg elfoglalásáról mesélnek nekünk. Egyszersmind megkérdõjelezik az egész római kivonulás önkéntes voltát is. Minden valószínûség szerint a legyengített római helyõrségek kényszerûségbõl, a körülmények nyomására vonták vissza erõiket a jobban védhetõ hátország irányába. Kr.u. 105-re a rómaiak a Solway és a Tyne közötti területig, tulajdonképpen a késõbbi Hadrianus-falig vonták vissza csapataikat.

Hadrianus császár uralkodásával ismét fordulat következett be a rómaiak britanniai politikájában. Az új császár – aki többször is járt a provinciában – Kr.u. 122-ben úgy döntött, hogy egy hatalmas fal építésével a Solway és a Tyne közötti földszoroson megszilárdítja a tartomány északi határát. Ez a fal, mely építtetõjérõl a Hadrianus-fal nevet kapta, az elkövetkezõ évszázadok során fontos szerepet játszik majd Britannia történelmében.

Hadrianus tevékenysége még tulajdonképpen nem érintette a skóciai törzsek életét, békében hagyta õket. Ez csak Kr.u. 139-ben, Antoninus császár ideje alatt fog megváltozni, mikor az új britanniai helytartó, Quintus Lollius Urbicus a II., VI. és XX. légiók élén behatolt Skócia területére. Szándéka az volt, hogy újra római fennhatóság alá vonja a közel ötven évvel ezelõtt meghódított térséget, azaz legkevesebb, a skót Alföldet. Célját rövid úton meg is valósította. Légióival vereséget mért a kaledóniaiakra, s csakhamar visszafoglalta az egész elvesztett területet egészen a Forth és a Clyde közötti földszorosig. Itt egy hatvan kilométer hosszú, tõzegbõl épült falat emeltetett. Ezt nevezzük Antoninus-falnak , mely egy pár évtizedes periódusra a Római Birodalom északi határát jelölte.

A rómaiak térhódítása Britanniában ekkor érte el zenitjét, habár a skóciai uralom soha nem jelentett többet katonai hódításnál. Errõl a régészeti leletek is bizonyságot adnak. A dél-britanniaihoz hasonló romanizált városokat – ahol az elrómaiasodott briton lakosság a római divat szerint öltözködött, a római életmódot folytatta, s az egymás közötti kommunikációban is a latin nyelvet használta – Skócia területén nem lehet találni. Minden egyes közösség a saját életét élte, a saját tradícionális életmódja szerint. A római uralmat csak nagyszámú katonaságnak a területen történõ állomásoztatásával lehetett biztosítani. Az õslakosok ugyanis mindig készen álltak fellázadni a római hatalom ellen a megfelelõ pillanatban. Három jelentõs lázadásról van tudomásunk jelenlegi ismereteink szerint. Mindegyik lázadás mélyen megrázta a római uralmat a területen, s végeredményben Kr.u. 183-ban a skót területek feladását eredményezték.

Azonban még koránt sem értek véget a rómaiak skóciai kalandjai. Kr.u. 208-ban az idõs Septimius Severus császár, hogy megfenyítse és megzabolázza a Hadrianus-faltól északra élõ népeket, újra behatolt légióival az egykor meghódított területekre. Severus hadjáratáról nagyon kevés tényleges dolgot tudunk. A császár tisztában volt vele, ha a területet pacifikálni akarja, akkor újra meg kell azt hódítania, s az összes ezzel járó feladatot újra el kell végeznie. Azt, hogy a Kr.u. 208-tól –a hadjárat kezdetétõl –, Kr.u.211-ig – a császár haláláig – eltelt három esztendõben mi mindent tudott elérni, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy nem volt könnyû dolga. Sivár, kopár hegyek között, posványos, mocsaras síkságokon kellett harcolnia egy olyan ellenséggel, aki kerülte a nyílt összeütközést, mindig lesbõl támadt, a lemaradó légionáriusokat egyenként ölte meg, vagyis mai kifejezéssel élve gerilla hadviselést folytatott.

Severus halála után a rómaiak kivonták erõiket Skóciából, és Kr.u. 214-re már végérvényesen a Hadrianus-fal jelentette a birodalom északi határát és védõvonalát. Római Britannia elkövetkezendõ két évszázadában – legjobb tudomásunk szerint – római katona nem tette lábát Cheviot-dombságon túli területre. Ez azt jelentette, hogy Skócia végleg megszabadult a római hódítás veszélyétõl. A kapcsolat azonban nem szûnt meg teljesen a britanniai rómaiak és a skóciai õslakosok között. Kr.u. 297-ben egy új népnév jelenik meg a forrásokban, a pikteké. A 4. században a piktek törzsszövetsége jelentette a legfõbb ellenséget a Római Birodalom északi részén. A piktek többször betörtek Britannia provincia területére. A század elsõ felében ezek a rajtaütések még csupán helyi jellegûek voltak. A század derekától azonban megsokasodtak a támadások. Kr.u. 367-ben a piktek és a skótok Britannia provincia elleni támadásai idõben egybeestek a szászok part menti, s a frankok rajnai támadásaival. A kortársak úgy vélték, hogy a hadmûveletet a törzsek közösen tervelték. Ezért beszél Ammianus Marcellinus a kortárs történész egy nagy “barbár összeesküvésrõl”. A barbár hordák folyamatos támadásai miatt Honorius császár az 5. század elején – föltehetõleg egy segélykérõ üzenetre válaszolva – azt írta Britannia városainak, hogy gondoskodjanak maguk a saját védelmükrõl. Ezek után kivonta a légiókat a tartományból, sorsára hagyva azt. A rómaiak és a piktek kapcsolatai így végérvényesen megszakadtak.

Összefoglalva a dolgokat, a rómaiak skóciai jelenléte csak ideiglenesnek nevezhetõ. Legelsõ és legutolsó hadjáratuk között százharminc esztendõ telt el, de a tényleges római uralom a meghódított területek felett mindössze negyven évig tartott. Sem a rómaiak, sem pedig az itt élõ helybéli népek számára nem származott hosszú távú elõny a hódításokból. Római részrõl ez egy vad, anyagi haszonnal nem járó küzdelem volt, mely legjobb esetben is csupán egy bizonytalan katonai térnyerést jelentett. A helybéliek számára is csak megpróbáltatást jelentettek a római hadjáratok. A romanizált élet kellemes hatásaiból, jótéteményeibõl nem kértek, s nem is kaptak semmit. Viszont kijárt nekik az összes szenvedés, amit egy hódító idegen hatalom katonai jelenléte csak adhat. Végül a hódító rómaiak – külsõ körülmények hatására, és a helybéli lakosság folyamatos lázongásaitól is ösztönözve – lemondtak a terület feletti uralomról, s mindkét fél örömére visszavonták erõiket a romanizált dél-britanniai területek védelmére.

(Bíró Teofil barátunk történelmi sorozata hamarosan folytatódik…)

Skót highlanderek a waterloo-i hadjáratban

Skót highlanderek a waterloo-i hadjáratban

Izgalmas és tartalmas dolgozatot bocsájtott a szeretlekskocia.hu rendelkezésére Bíró Teofil történész barátunk, aki korábban az egyik Albannach-esten mesélt a felföldi harcászatról. Teofil hosszas tanulmányában a waterloo-i hadjáratban szerepet játszó skót csapatokat veszi górcsõ alá. Mint mondja: célja az, hogy egy speciális szemszögbõl, a hadjáratban részt vett skót felföldi ezredek jellemzõinek és tevékenységének bemutatásán keresztül alkosson színesebb, árnyaltabb és definiáltabb képet a Napóleon ellen harcoló szövetséges hadseregrõl. Teofil hasonló jellegû tanulmányaiból késõbb újakat is közlünk majd egy sajátos sorozat részeként. 

Bíró Teofil: Waterloo rettenthetetlen harcosai

Habár Nagy-Britannia szárazföldi katonai ereje a koalíciós háborúk idõszakában a többi résztvevõ hatalmakéhoz képest elenyészõ volt, a waterloo-i hadjáratban mégis oroszlánrészt vállalt magára a francia császár térdre kényszerítésében. Wellington hercege már az 1809 és 1814 közötti években – mikor az ibér-félszigeti mellékhadszíntéren sorra mérte a vereséget Napóleon marsalljaira – bebizonyította, hogy csapatai Európa legjobbjai között tartandók számon, s kis létszámuk mellett hatékony ütõképességükrõl váltak hírhedtté. A Hispániában nagy hadvezérré vált brit fõparancsnok a waterloo-i harcmezõn nézett elõször személyesen szembe Napóleon Bonapartéval. Ám az általa megszokottól eltérõen, ebben a végsõ hadjáratban Wellington hadseregének a fele sem volt brit, veterán pedig ugyancsak kevés akadt közöttük. A haderõ zömét belga, holland és német katonák adták, melyek közül csak György király hannoveri légiója számított harcedzett, veterán alakulatnak. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a Nagy-Britanniából származó csapatok nagy része is tapasztalatlan zöldfülû volt. A herceg tehát igencsak megbecsülte, s értékelte azt a kevés veterán alakulatát, amilye még megmaradt a hosszú hispániai hadjáratból. Ezek közé a csapatok közé tartozott az az öt skót felföldi regiment, melyekrõl tulajdonképpen beszélni szeretnék. A 42. Black Watch, a 71. Lord MacLeod’s Highlanders, a 78. Ross-Shire Buffs, a 79. Cameron Highlanders és a 92. Gordon Highlanders ezredekrõl van szó. Ezeket a katonai alakulatokat a Jakobita-felkelések idõszakát követõen, a XVIII.század második felében, egy-egy klán vezetõjének cégére alatt, területi alapon  állították fel a skót Felföldön. Az ezredalapításokat a nemzetközi és a belpolitikai tényezõk egyaránt ösztönözték.
A XVIII. század második felében Nagy-Britannia részt vett a hétéves háborúban, majd az amerikai függetlenségi háborúban, végül a század végén a koalíciós háborúkban is, mely háborúk egyre több és több katonát igényeltek. Ebben a külpolitikai helyzetben egyre égetõbb problémát jelentett a skót Felföld társadalmi válsága. A földjeikrõl elûzött tömegek igen veszélyes feszültségforrást jelentettek a brit államhatalom számára. Akik elõ tudták valahogy teremteni a hajójegy árát, azok Amerikába vándoroltak ki, és ott próbáltak szerencsét. A többség azonban még erre sem volt képes, így koldulásból és fosztogatásból, valamint szélhámoskodásból tartotta fenn magát.
Ilyen körülmények között a brit hadsereg egyre növekvõ igényeinek kielégítésére logikus megoldásnak tûnt a skót Felföld fölös emberanyagának a felhasználása. Azt, hogy a felföldi katonai toborzások kölcsönösen szolgálták mind a brit államhatalom, mind pedig a skót felföldi társadalom széles rétegeinek érdekeit, alátámasztja az a tény is, hogy a skót katonai alakulatok a brit hadseregen belül annak elit részéhez tartoztak, s történelmük folyamán soha nem lázadtak fel a brit államhatalom ellen, annak megdöntése érdekében. Éppen ellenkezõleg, a skóciai alakulatok mindig is jóval nagyobb arányban képviseltették magukat a brit hadseregben és a brit birodalom által megvívott háborúkban egyaránt, mint ahogy az országuk lakosságának számarányához képest elvárható lett volna. A Felföldön ez az arány pedig még magasabb volt. A kétszázötven-háromszázezer fõs felvidéki lakosságból túlzó becslések szerint hetvenezer, mérsékelt becslések szerint harminchét-negyvennyolcezer ember katonáskodott. Ez az erõs militarizmus a westminsteri képviselõk számarányában is tükrözõdött. Míg a katonai képviselõk számaránya a Parlamentben egész Nagy-Britanniára nézve 1/8 volt, addig Skóciára átszámítva ez 1/5, míg csupán a Felvidékre leszûkítve 1/2.   A skót Felföld valójában katonai alapon tagozódott be a brit birodalomba . Ennek speciális jellege abban mutatkozott meg, hogy a brit birodalom más részeitõl eltérõen a felvidéki ezredek egy-egy, a brit kormányhoz mindenképpen lojális parancsnok által verbuvált, magánhadseregek voltak. Az ezredalapítással járó katonai toborzás a legváltozatosabb módon történhetett. Csak hogy a legromantikusabb példát említsem, a Gordon Highlanders ezredbe magának a Gordon klánfõnöknek a felesége, Lady Jean csábította a vakmerõ újoncokat. A klán törzsterületének városait végigjárva minden újonnan jelentkezõnek az ajkai közül, egy csók kíséretében ajánlotta fel az elsõ napi zsoldot jelentõ schillinget.
Üzleti vállalkozásként mûködve az ezredek alapítójuk nevét viselték, aki szimbolikus jogokkal rendelkezett ugyan (pl. a házasság engedélyezése), de tényleges katonai befolyással nem bírt. Az õ nyereségét az a pénz jelentette, melyet az uralkodó fizetett neki az ezred felállításáért cserébe.  A XVIII. század második felében tehát a militarizmus új lendületet kapott, soha azelõtt nem látott méreteket öltött a skót Felföldön. Ezt a militarizmust pedig immáron Westminster indukálta.
A skót felföldi társadalom ily óriási mértékû militarizálódása láttán azonban fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen tényezõk formálták a Highlanderek hírhedt militáns karakterét? Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha válaszunkat a Highlanderek életmódjával és a skót Felföld társadalmi szerkezetével indokoljuk. Az átlagos skót felföldi ember a korban Európa legszegényebbjei közé tartozott. Mint ilyen, nyomorban nõtt fel, s megtanulta elviselni a legsúlyosabb nélkülözéseket is. Testi és lelki erejének alapja szintúgy egyszerû életvitelében gyökeredzett. Kétszáz esztendõvel ezelõtti szemmel nézve a skót Highlanderek valóságos óriások voltak.  A napóleoni háborúkban részt vett felföldi ezredek katonáinak átlagmagassága 168 cm volt, ami összehasonlítva az orosz és porosz gyalogság 155 cm-es átlagmagasságával, igen magasnak számított. A Highlander ezredekben 162,5 cm volt a minimális követelmény. Ennél alacsonyabb embereket nem rekviráltak be közéjük.  A korabeli feljegyzésekbõl kiderül, hogy a Highlanderek végtagjai erõsek és inasak voltak. Állóképességük és ellenállóképességük kiváló volt, emellett hatalmas fizikai erõvel rendelkeztek. Türelemmel, zokszó nélkül viselték a hideget, az éhséget és a különbözõ megpróbáltatásokat. Könnyedén meneteltek a legnehezebb terepen is. 
Fizikai adottságaikon túl azonban kivételes szellemi és lelki motiváció hatotta át a felföldi katonát. Hogy ezt megértsük, látnunk kell az archaikus skót társadalmi szerkezet, a klánrendszer fõbb jellemzõit, melynek tradíciója még mindig hatott a térség embereinek gondolatiságára. A legfõbb értéket a Highlander számára klánhoz, s annak vezetõjéhez való hûség és bizalom jelentette. Ezt követte a hírnév és dicsõség, amely társadalmi megbecsülést jelentett számára. A gyávaság és hûtlenség viszont általános megvetést eredményezett. Ezért van az, hogy a skót Highlanderek még ott is kitartottak, ahol a legbátrabbak is meghátráltak volna, s inkább meghaltak a harcmezõn, mintsem hogy jó hírnevükre szégyent hozzanak. Egyikük számára sem volt vitás ugyanis, hogy cselekedeteik híre eljut felföldi otthonaikba. Méltatlan viselkedés esetén pedig még saját rokonaik szemébe sem tudtak volna nézni. Olyan embereknek, akiknek a becsület, a dicsõség, a bajtársiasság és a hazaszeretet jelentette az élet értelmét, a rossz hírnév és a megvetés sokkal rosszabb volt a halálnál.
Összefoglalva, ezek a tényezõk emelték a Highlandereket a korszak legfélelmetesebb, legkitartóbb és leginkább rettegett katonái közé. Vagyis harcos mentalitás és katonai fegyelmezettség jellemezte õket.
A waterloo-i hadjáratban tehát öt ilyen Highlander ezred állt Wellington hercegének a rendelkezésére. Míg a 78. és 71. ezredek már március, illetve április óta várakoztak Ostende környéki állomáshelyeiken, addig a 42., 79. és 92. ezredek csak májusban érkeztek meg Belgiumba. Az utóbbi három ezred gyülekezési körzete Ghentben volt. Az ezredlétszám egyik alakulatnál sem érte el az ezer fõt. Egyedül a Lord MacLeod’s Highlanders közelítette meg ezt a számot kilencszázkilencvenhét fõs ezredlétszámával.  A Black Watch nyolcszázhatvannyolc , a Cameron Highlanders hétszázhetvenhat , a Gordon Highlanders hétszázhuszonnégy , a Ross-Shire Buffs ezredek pedig mindössze kétszázötven emberrel rendelkeztek . Ez azt jelenti, hogy a skót Felföld valamivel több, mint háromezer hatszáz emberét küldte el a hadjáratba, mely a térség összlakosságának mintegy 1,2 – 1,5 %-át tette ki akkortájt. Ez pedig arányait tekintve elég magas értéknek számít.
A Highlander ezredek és a helyi lakosság egymáshoz való viszonya az egész hadjárat ideje alatt nagyon jó volt. A források arról árulkodnak, hogy mind Ghentben, mind Brüsszelben a felföldi ezredek voltak a lakosság kedvencei . Ezt természetesen köszönhették különleges, egyedülálló egyenruhájuknak is, de legfõképpen udvarias és barátságos magatartásuknak. A flandriai lakosság szerint ezek a civilizálatlan skót hegylakók sokkal jobban bántak velük, mint az elvileg kultúrált franciák, vagy angolok. Ahogyan mondták róluk, "amilyen bátrak, olyan kedvesek", vagy "oroszlánok a csatamezõn, és bárányok a házban".  A hadjáratot követõen maga a brüsszeli polgármester járt közben Wellingtonnál, hogy a város helyõrségét ellátó 78. Highlanders ezredet ne cseréljék le más személyzetre, s maradjanak ott még három hónapig.  Nem csoda hát, hogy akkortájt, mikor a csapatok kvártélyozása magánházakhoz történt, a helyi lakosság versenyzett egymással a skót katonák beszállásolásának lehetõségéért!
A Highlander ezredek május 28-ig maradtak ghenti gyülekezési körzetükben. Itteni tartózkodásuk ideje alatt a három felföldi ezrednek az okozta a legnagyobb örömet, hogy a sok újonc ezred mellett, végre egymást is üdvözölhették, mint régi bajtársakat és honfitársakat. A Black Watch, a Cameron Highlanders és a Gordon Highlanders ezredek ugyanis már együtt küzdöttek Egyiptomban és Dániában is. Ezen kívül egymás mellett végig harcolták az egész ibériai-hadjáratot. A három ezred egymáshoz fûzõdõ viszonyát talán a 92-esek õrmestere, David robertson érzékelteti a legérthetõbben mindenki számára, mikor naplójában ezen felföldi ezredekrõl együttesen írja, hogy "testvérek vagyunk a csatában, de riválisok a dicsõségben".
Május utolsó napjaiban a három veterán ezred Brüsszelben csatlakozott Wellington szövetséges hadseregéhez. Mindhármukat Sir Thomas Picton 5. hadosztályába osztották be, amely két brit és egy hannoveri gyalogdandárból, valamint egy tüzérdandárból állt. A Cameron Highlanders a 28., 32. és 95. ezredekkel együtt alkotta Sir James Kempt elsõ dandárját.  A másik brit dandárt egy skót alföldi ezred, a Royal Scots, a Black Watch, a Gordon Highlanders és az East-Essex ezredek alkották Sir Denis Pack parancsnoksága alatt.  A Brüsszelben töltött két hetet fõként gyakorlatozással és a küszöbön álló háborúra való felkészüléssel töltötték a csapatok. A tisztek természetesen jócskán kivették részüket a szórakozásból is. A bálok és különbözõ mulatságok mindennaposak voltak. Ezeken maga XVIII. Lajos, Lord Wellington és Blücher marsall is rendszeresen részt vett.  Június 15-én egy ilyen bál közepén érkezett meg Napóleon Belgiumba történõ elõrenyomulásának a híre is. Így június 16-án hajnali három órakor Picton hadosztálya déli irányban elhagyta Brüsszelt. Már délután volt, mikor a szövetséges csapatok Waterloo és Genappe falvacskákat maguk mögött hagyván elérték a hadjárat egyik elõcsatájának helyszínét, Quatre Bras-t.
Quatre Bras kis falucska volt, s csupán földrajzi fekvésének köszönhette jelentõségét a hadjárat során. A Brüsszelt Charleroi-val összekötõ észak-dél irányú, és a Nivelles-t Namurral összekötõ nyugat-kelet irányú utak ugyanis pont Quatre Bras-ban keresztezték egymást. Stratégiai szempontból tehát igen fontos helyet foglalt el, hiszen akinek a birtokában van Quatre Bras, az bármelyik irányba képes hadseregével manõverezni a kiváló minõségû utakon. Június 15-én Napóleon átlépte a belga határt. Az elõrenyomuló hadsereg két szárnyra és a centrumra oszlott. A balszárny parancsnokságát Ney marsall kapta meg azzal a feladattal, hogy foglalja el és biztosítsa a Quatre Bras-i létfontosságú útkeresztezõdést. A francia jobbszárnynak, Gerard vezetésével Blücher porosz hadserege ellen kellett vonulnia. A centrum magának Napóleonnak a parancsnoksága alatt állt, s a poroszok ellen vonuló jobbszárny mögött haladt. Ney marsallt a britek ellen küldve Napóleonnak módjában állt, hogy a Ligny-nél várakozó Blüchert egy az egyben vívott csatára kényszerítse. A francia balszárnynak jutott a feladat, hogy a Quatre Bras elleni támadásukkal megakadályozzák az esetleges brit segítségnyújtást a poroszok részére. Mint látni fogjuk, taktikai szempontból Napóleon mesteri módon végezte munkáját.
Mialatt a francia fõerõk csatát vívtak a porosz hadsereggel, addig a Ney parancsnoksága alatt álló francia balszárny folyamatos harcban állt Wellington csapataival Quatre Bras-nál, így akadályozva meg, hogy a herceg a porosz marsall segítségére siethessen. Nézzük, pontosan mi is történt Quatre Bras-nál.
A csata már elkezdõdött, mikor Picton hadosztálya elérte Quatre Bras-t, s a franciák már-már elsöpörték az ellenük felállított arcvonalat, melyet csupán egy gyengécske holland gyalogdandár alkotott. Az erõsítés megérkeztével nagyon kemény összecsapásokra került sor a Quatre Bras körüli erdõkben és mezõkön. A falu keleti oldalán Picton hadosztálya egy töltés és árok mentén vette fel védelmi pozícióját a támadó franciákkal szemben. A hadosztály által alkotott frontvonal bal szélét a Cameron Highlanderek, jobb szélét a Gordon Highlanderek alkották. A Gordonok mellett közvetlenül a Black Watch Highlanderei helyezkedtek el. Maga Wellington a 92-esek háta mögött alakította ki parancsnoki állását. A hadosztályt elõször Kellerman tábornok vértesei támadták meg. A gyalogság azonban, jellemzõen a napóleoni háborúk tapasztalataira, gyilkos tüzet zúdított támadóira, s visszaverte a lovasrohamot. A lovasság támadását követõen a francia gyalogság is bekapcsolódott az ütközetbe, s rohamra indult a szövetséges csapatok ellen. Elõször heves lõpárbaj alakult ki, majd ádáz kézitusa vette kezdetét a szemben álló felek között, mely a franciák meghátrálásával végzõdött. A francia támadás visszaverésében a Highlandereknek oroszlánszerepük volt. A közelharc után a hadosztály ismét védelmi pozíciót vett fel. Ekkor a Braunschweig hercege vezette huszárok megrohamozták a francia fõerõket, akik visszaverték a támadást, s üldözõbe vették a pórul járt németeket. A menekülõ huszárok a nagy zûrzavarban elsodorták az éppen ott tartózkodó Wellingtont, akit a franciák felismertek, s többen közülük a herceg után vetették magukat. A szorongatott herceg ekkor a Gordon Highlanderek között keresett védelmet. A 92-esek állták a sarat, s magabiztosan verték vissza a vérszemet kapott francia lovasság szûnni nem akaró támadásait.  A francia támadásoknak a 3. brit hadosztály csatatéren való megjelenése vetett véget. Ekkor a britek általános támadásba lendültek, melynek során meghátrálásra kényszerítették Ney csapatait. A Highlanderek ebben a végsõ rohamban is az élbolyban küzdöttek, sõt a Gordonoknak egyedül, segítség nélkül kellett megrohamozniuk két majorsági épületet, melyet kettõ francia ezred tartott megszállva. A mintegy hatszáz fõt számláló aberdeenshire-i regimentnek lépésrõl lépésre haladva kellett meghátrálásra kényszerítenie a kb. ezerkétszáz – ezerötszáz fõs két francia alakulatot. A véres csatának, melyben a szövetséges erõk megtartották az oly fontos útkeresztezõdést, este nyolcra lett vége. Az egyesült brit-németalföldi-német erõk hozzávetõlegesen négyezer-hétszáz katonát veszítettek. Ebbõl a Black Watch vesztesége kétszáznyolcvannyolc , a Cameron Highlandereké háromszázhat , a Gordon Highlandereké pedig háromszáztizenöt  fõ volt halottakban és sebesültekben. Mindhárom alakulat elveszítette ezredparancsnokát. A 42-esek Sir Robert Macara, a 79-esek Sir John Sinclair, a 92-esek pedig Sir John Cameron of Fassiefern ezredeseket.
A szövetségesek quatre bras-i sikere ellenére június 16-án taktikai szempontból Napóleon került fölénybe. A poroszok ugyanis Ligny-nél vereséget szenvedtek, s visszavonultak északkeleti irányba. Ezáltal Wellington balszárnya védtelenül maradt Bonaparte elõtt. A szövetségesek csak egy gyors visszavonulással kerülhették el az oldalba támadást és a bekerítést. Wellington hercege nem is habozott sokáig, gyorsan visszarendelte csapatait Brüsszel felé.
A brit fõparancsnok védekezésre építõ hadászati terveinek alapeleme volt a gondosan kiválasztott helyszín, ahol erõs védelmi állásokat építhetett ki. A Brüsszeltõl délre fekvõ waterloo-i csatamezõ, mely a Mont St. Jean hegygerinc déli lábánál található, ideális helyszínt jelentett számára. A szövetséges hadsereg a Mont St.Jean hegygerinc mentén helyezkedett el, nagyjából kelet-nyugati irányban. Wellington a lehetõ legerõsebb védelmi pozíciókat alakította ki. Jól tudta ugyanis, hogy ezek szilárdságán áll, vagy bukik az ütközet. Mindkét hadvezér tisztában volt vele, ha a szövetséges gyalogság ellenáll a francia támadásoknak, Wellingtoné a siker. Ha viszont a francia oszlopok elsöprik a brit-németalföldi-német állásokat, akkor a császár térhet gyõztesen nyugovóra.
Wellington seregének a centrumát Picton 5. hadosztálya adta, mely a Brüsszelbe vezetõ út mentén helyezkedett el. A már ismert három Highlander ezred tehát az arcvonal közepére került. Rajtuk kívül még a 71. Lord MacLeod’s Highlanders reprezentálta a skót Felföldet az ütközetben. A 71-esek az 52. és 95. ezredekkel együtt alkották Sir Frederick Adam dandárját Sir Henry Clinton hadosztályában. Lord MacLeod Highlanderei a szövetséges erõk jobbszárnyán, a hougoumonti udvarház mögött vették fel harcállásaikat. 
Szokásához híven Napóleon erõs tüzérségi tûzzel indította el az ütközetet. A szövetséges csapatok már ekkor jelentékeny veszteségeket szenvedtek el anélkül, hogy õk maguk akár egyetlen lövést is leadtak volna. A 71-esek egyedül több mint hatvan embert veszítettek ekkor.   Délelõtt tizenegy óra tájban, a tüzérségi elõkészítést követõen támadásba lendültek a császári csapatok. Míg a szövetségesek jobbszárnyát – így a MacLeod Highlandereket is – fõként lovassági támadások érték, addig a centrumnak ádáz közelharcot, kézitusát kellett vívnia a támadó francia oszlopokkal. A nyolc órán keresztül tartó vérfürdõben a szövetségesek centrumában végig hullámzott az arcvonal. A szemben álló felek váltakozva védekeztek és támadtak. A britek vonala azonban kitartott, nem sikerült azt áttörniük a franciáknak. Mikor a francia gyalogság ideiglenesen visszavonult, bõsz lovassági rohamokkal kellett Wellington csapatainak szembenézniük. Ekkor a gyalogság négyszög alakzatot vett fel, s úgy verte vissza a lovasrohamokat. A félelmetes látvány ellenére a gyalogság könnyedén helytállt a lovassággal szemben, s veszteségei is csekélyebbek voltak, mint a gyalogság-gyalogsággal szembeni összecsapásokban. A végén majd jól látjuk, hogy a fõleg lovasrohamok ellen védekezõ 71-eseknek mennyivel kisebb veszteségük volt, mint a centrumban küzdõ 42., 79. és 92. ezredeknek.
Brit szemszögbõl a csata leghíresebb és legnagyszerûbb rohamát szintén skót alakulatok hajtották végre. Ezt a támadást már meg is filmesítették, s valamennyi a témával foglalkozó hadtörténeti munka érdekes kuriózumként említi meg. Délután két órakor egy francia gyalogsági támadás után Sir Denis Pack dandártábornok ellentámadásra szólította fel a Gordon Highlandereket, akik a Scots Grey lovasezredtõl támogatva végre is hajtották a parancsot. A források  arról számolnak be, hogy a gyalogos Highlanderek megragadták a skót lovak kengyelszárát, s így száguldva vetették rá magukat ellenségeikre. Támadás közben a két ezred "Scotland Forever" csatakiáltást hallatott, ami még jobban feltüzelte harcos mentalitásukat. Így a tigrisként küzdõ francia gyalogságot meghátrálásra kényszerítették.  Habár a történetet az idõ múlásával jócskán kiszínezhették, valóságalapjának hitelességében nem kételkedhetünk.
Az ütközet hátralévõ részében a franciák még számtalan nagy erejû támadást vezettek a védekezõ szövetségesek ellen, de áttörni nem tudták azok vonalait. A csata sorsát végül is a színen megjelenõ poroszok döntötték el, akik friss erõikkel nekiestek a már kivérzett franciáknak. Ekkor már maga Napóleon sem tudta kordában tartani katonáit, akik fejvesztett meneküléssel próbálták életüket menteni.
Habár az összecsapás egészét tekintve a skót katonák elenyészõen kevesen voltak a színen, mégis elgondolkodtató, hogy a témával foglalkozó szakirodalom, s maga a mûvészet is – versek, prózák, festmények, filmek – mindannyiszor megemlékezik a csatában játszott szerepükrõl, jelentõségükrõl. A Highlanderek ugyanis az elitjét alkották annak a brit hadseregnek, amelyik rendíthetetlen védekezésével és kitartásával a Napóleont legyõzõ szövetséges ármádia gerince volt. Az ütközetben játszott szerepükhöz méltóan a skót felföldi ezredek veszteségei is rendkívüli méreteket öltöttek. A legkisebb veszteséget Lord MacLeod Highlanderei szenvedték, akik szinte csak lovastámadásoknak voltak kitéve. Õk kétszáztizenhárom fõt vesztettek.   A Black Watch ezred vesztesége háromszázharmincnyolc , a Cameron Highlanders ezredé négyszáznyolcvan , míg a Gordon Highlandereké négyszázkettõ  fõ volt.
Ezeket a veszteséglistákat látva nem is csodálkozhatunk azon, hogy Wellington hercege június 19-i nyilvános jelentésében a Hannoveri Királyi Légión és a 28-as angol ezreden kívül csupán a 42., 79., valamint a 92. ezredek kiváló harctéri teljesítményét említette részletesen. Minden bizonnyal õ is osztotta az idõsebb William Pitt felföldi katonákról alkotott véleményét, miszerint azoknak a brit hadseregbe történõ toborzásával a "férfiaknak egy olyan szívós és rettenthetetlen fajtáját sikerült az állam szolgálatába állítania, akik hûséggel és bátorsággal harcolva meghódítják a világ minden talpalatnyi földjét."      
  
 


BIBLIOGRÁFIA

Források:
-A Copy of The Diary of Captain Thomas Hobbs, 92nd Highlanders. From: 1st May, 1815. To: Christmas Day, 1815. GHRM. [PB121]
-The Journal of Sergeant D. Robertson, Late 92nd Foot The Different Campaigns, Between The Years 1797 and 1818. Published by J. Fisher, Perth, 1842.  
-Thirteen Letters from a Scottish Soldier by W. S. Brownlie (Lieutenant–Colonel),
Half.–Century Press, Penicuick, 1988.
-Firsthand Account about the Battle of Waterloo. Waterloo, 18 June 1815: Charge of the Scots Greys and 92nd Highlanders, 2-3 p.m. by: Lieutenant R. Winchester, 92nd Highlanders. In:www.home.iprimus.com.au/cpcook/letters/pages/scotsgreys.htm
-Törvény Skócia lefegyverzésérõl (1746). Ford. Fejér Ingrid. Documenta Historica, Szeged, 1998.

Feldolgozások:
-Robin Neillands: Wellington és Napóleon. Merhávia Kiadó, Pécs, 1995.
-Georges Lefebvre: Napóleon. Gondolat, Budapest, 1975.
-Tarlé Jevgenij: Napoleon. Cserépfalvi, Budapest, 1946.
-Jean Tulard: Napóleon. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
-John Keegan: Waterloo. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.
-Robert Louis Stevenson: Emberrablók. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956.
-Andrew Mackillop: ’More Fruitful than the Soil’1715-1815. Tuckwell Press, East Lothian, 2000.
-David G. Chandler: The Campaigns of Napoleon. Scribner, New York, 1966.
-John Malcolm Bulloch, M. A. :Territorial Soldiering In The North-East of Scotland During 1759-1814. The New Spalding Club, Aberdeen, 1914.
-Colonel Thos. Innes: The Aberdeenshire Militia and The Royal Aberdeenshire Highlanders, Now Third Battallion The Gordon Highlanders, 1798 To 1882. Aberdeen Journal Office, Aberdeen, 1884.
-LT.–Colonel C. Greenhill Gardyne: The Life of A Regiment. The History of The Gordon Highlanders From Its Formation In 1793 To 1816. The Medici Society LTD. London, 1901.
-Lauchlan Macleon Watt: The Gordon Highlanders. W. P. Nimmo Hay&Mitchell, Edinburgh, – –
-Diana M. Henderson: Highland Soldier 1820–1920. John Donald Publishers LTD. Edinburgh, 1989.
-Diana M. Henderson: The Scottish Regiments. Harper Collins Publishers, Glasgow, 1993.
-Robert Wilkinson–Lathan: Scottish Military Uniforms. David&Charles, London, 1975

Internetes oldalak:
-Scottish Regiments: Military Character of the Highlander. In:  
www.electricscotland.com/history/scotreg/intro.htm
-Lord MacLeod’s Highlanders(71st) in the Waterloo-Campaign. In:www.electicscotland.com/history/scotreg/macleod/1777.htm
-The Black Watch in the Waterloo-Campaign. In:www.electricscotland.com/history/scotreg/bwatch/bw22.htm
-The Cameron Highlanders in the Waterloo-Campaign. In:www.electricscotland.com/history/scotreg/camerons/index.htm
-78th Regiment or Ross-Shire Buffs in the Time of the Waterloo-Campaign. In:www.electricscotland.com/history/scotreg/rosshire/index.htm

Megtalálták Robert the Bruce eltûntnek hitt palotáját?

Megtalálták Robert the Bruce eltûntnek hitt palotáját?

Egy angol és skót történészekbõl és régészekbõl álló kutatócsoport úgy véli, hogy végre sikerült megtalálniuk I. Robert, vagy más néven Robert Bruce (1274-1329) skót király 700 éve elveszettnek hitt palotáját – írja a mult-kor.hu honlapja.

A történészek a rentoni Pillanflatt (a nagy hõs pavilonja) alatt több tárgy mellett egy olyan épület alapjait fedezték fel, amely illik az egykori király otthonát leíró beszámolókhoz. A felfedezést Skócia története egyik legjelentõsebb régészeti szenzációjának tartják, hiszen az épület öröksége egyesek szerint az edinburgh-i kastéllyal, és Holyrood palotájával vetekszik.
A faldarabokat, és más felfedezett tárgyakat a Skót Mészkõ Központba küldték, ahol sikerült megállapítani, hogy azokat a XIV. században egy székesegyház vagy egy kápolna építéséhez használhatták. Stuart Smith történész, aki egyébként 35 éve kutatja a Bruce család történetét úgy véli, hogy Robert Bruce 1326-tól 1329-ben bekövetkezett haláláig lakhatott a palotában.
Az egykori kastély állítólagos alapjait egy új lakópark alapozási munkálatai közben fedezték fel. Az épület hatalmas területet foglalhatott el. Duncan Thomson, a terület eredetét kutató Strathleven Artizans szervezet vezetõje szerint már korábban is sejteni lehetett, hogy Robert Bruce Pillanflatt palotájában élt, ám egész mostanáig mindezt csak találgatásokra alapozták.
A felfedezést végzõ kutatócsoport jelenleg a tesztek pontos eredményeit várja, és azok birtokában a  Historic Scottland örökségvédõ szervezetnél a terület történelmi védettségének megemelését is kezdeményezik majd. Szerintük ugyanis az egykori palota helye a stirlingi kastélyhoz, vagy épp Bannockburn mezejéhez hasonló védettséget érdemel.
A beruházó cég nem nyilatkozott a feltárások kapcsán.

(Forrás: mult-kor.hu)

A „skót Schindler”

A „skót Schindler”

Jane Haining skót presbiteriánus missziós nõvér Magyarország 1944 márciusi német megszállása után sem hagyta el a rábízott zsidó gyermekeket – Budapesten maradt, jóllehet szabadon hazatérhetett volna hazájába. Tettéért még ugyanezen év augusztusában életével fizetett Auschwitzban.

A nagy-britanniai Holocaust Educational Trust nevû szervezet a közelmúltban kezdeményezte, hogy a brit állam hivatalosan is ismerje el a "skót Schindlerként" emlegetett Jane Haining bátorságát – olvasható a The Independent brit lap internetes kiadásában. Karen Pollock, a szervezet ügyvezetõ igazgatója a lapnak nyilatkozva úgy vélte, hogy a holokauszt brit hõseinek tetteit állami szinten soha nem ismerték el megfelelõen, ezért céljuk az, hogy felhívják a közvélemény figyelmet erre a hiányosságra, és szorgalmazzák annak helyrehozását.
A skóciai Dunscore faluból származó Jane Haining harmincöt évesen került Budapestre egy leányotthon nevelõnõjeként. A második világháború kitörésének hírére, amely cornwalli nyaralása közben érte, azonnal Budapestre utazott.
Amikor a megszállás után a németek felszólították, hogy hagyja el az iskolát és térjen vissza Skóciába, Miss Haining a beszámolók szerint így felelt: "Ha ezeknek a gyermekeknek szükségük volt rám a napsütésben, mennyivel inkább szükségük lesz rám a sötétségben!"
Az ekkor negyvenhét éves nõvérnek azt parancsolták, hogy varrjon sárga Dávid-csillagot a zsidó árvák ruhájára. Egy hónappal késõbb kémkedés és zsidókkal való érintkezés vádjával letartóztatták; az is bûnlajstromán szerepelt, hogy a BBC-t hallgatta.
Hazájában jelenleg mindössze egy glasgowi templom festett üvegablaka és egy szülõfaluja plébániáján található apró emléktábla õrzi a skót mártír emlékét. A Jane Haining iránti növekvõ figyelem jele ugyanakkor, hogy történetét „Bátorság a háborúban” címû legújabb könyvében Gordon Brown brit miniszterelnök is felidézi, aki idén nyáron elsõ izraeli látogatása alkalmával szóban is méltatta honfitársa hõsiességét. A "skót Schindler" életérõl, aki egyike volt a holokauszt "mindössze" tíz skót áldozatának, egy film is készülõben van.

(Forrás: MTI)